Melletted döntöttem! - egy levél margójára

A teszt kiértékelését rövid levélváltás követte, amiből megismertem a házaspár történetét. Kiderült, hogy korántsem olyan rózsás a helyzet, mint ahogy a teszt alapján tűnt. Tündétől engedélyt kaptam arra, hogy adatainak megváltoztatásával idézzek leveléből, amely sokak számára tanulságos lehet.

Tudom, hogy a kapcsolatunk szilárd alapokkal és értékekkel bír, és a kommunikáció javításán folyamatosan dolgozom/dolgozunk, de a 20 év hullámhegyei és hullámvölgyei után, érkezett a férjem részéről egy fiatal kolléganő a kapcsolatunkba, és benne is tartja, minden józan észérv ellenére.

Tudom, első olvasatra tipikus helyzet: 40-es korosztály vagyunk, első szerelem. Szinte forgatókönyvszerű. Barátként még meg is tudom érteni ezt, de feleségként, társként nem tudom feldolgozni. 3 éve tart...

Szóval annak ellenére, hogy tipikus eset, innen belülről nézve minden annyira bonyolult! Pengeélen táncolok minden egyes nap: hogyan kezeljem ezt a helyzetet okosan. Hogyan próbáljam a férjem megtartani, akinek esze ágában sincsen a családját elhagyni. Folyamatosan azt mondja, hogy nem tud nélkülem élni, és a másik nő által ígért élet nem érdekli! (Óvónői fizetésből, három gyerekkel még fizikailag sem nagyon tudok ugrálni egyébként!)

Borzasztóan nehéz, skizofrén helyzet ez! Csapdában érzem magam, több okból is:

Egyrészt, a férjem úgy érzi, ő már döntött! A családját választotta! (Csak ugye közben meg tudjuk, hogy a kolléganő mézesmadzagját nyalogatja.) És kívülről nézve nálunk minden rendben! Sokat van itthon, jó apa, segítőkész férj, lesi minden gondolatom, igyekszik a kedvemben járni. Sétálunk, beszélgetünk, filmet nézünk, társasozunk, sportolunk. Amíg lehetett, bizonyos időközönként eljártunk színházba, moziba stb. Próbáltam invitálni párkapcsolati témájú előadásokra, amikre eljött. Ha elmegy otthonról, vagy munkából hazafelé jövet minden héten hoz valami apróságot (finom teát, csokit stb.). Volt egy időszak, amikor biztosan tudom, hogy ezzel a lelkiismeretét nyugtatta és így próbált kompenzálni. Kívülről nézve én vagyok az, aki még ezt sem értékeli, akinek semmi sem jó.

A másik oldalon pedig ott van a napi 8-10 óra, amit a munkahelyen, vagy esetleg egy általam nem tudott és nem nyomon követhető szabadnapon tölt (mert én úgy tudom dolgozik). Ott van a kolléganővel kapcsolatos viszonya, akivel szintén lovagiasan viselkedik (szintén ajándékok, ebédek, kávézások, egyéb előzékenységek, szuper beszélgetések és még sorolhatnám...) Olyan, mintha a munkahelyi felesége lenne.

Szóval a mi kapcsolatunk is él, jó itthon a hangulat, tényleg idillinek tűnik. Mindezek ellenére engem ez az egész belülről rág, ebbe én tönkre fogok menni! 3 éve csinálom, és próbálom magam tartani lelkileg, de az érzelmi hullámvasút rengeteg állomásán vagyok már túl, időnként vissza is esem!

Ép ésszel nehéz ezt elviselni! És kezdek elbizonytalanodni. Lehet, én látom ezt rosszul és túlreagálom? Tényleg örülnöm és értékelnem kellene, hogy a férjem ilyen szuper a mindennapjainkban, hogy hozzám bújik, hogy a tenyerén hordoz és ne firtassam a többit? Nincs jogom a "kizárólagosságra"?

Ő azt mondja, hogy miért ne maradhatna neki az életében ez a kis titkos zug, a kolléganő, ahol szintén jól érzi magát. Bár fontos a nő, de én mindennél fontosabb vagyok!(?)

Ez nekem egyszerűen egy skizofrén állapotot okoz! Nem tudom érzelmileg jól kezelni! És így sem elhidegülni, távolodni nem tudok (pedig könnyebb lenne), sem elkezdeni a megbocsájtás, feldolgozás, elengedés folyamamtát! Teljesen össze vagyok zavarodva!

Ő nem hisz a pszichológiai módszerekben, terápiákban, így arra nem számíthatok, hogy partner lenne, már beszéltünk róla. Én eldöntöttem, egyéni pszichoterápiára fogok menni a pandémiás időszak után, hátha segít, és találok a magam számára segítséggel megoldást! 😊

Lassan belebolondulok a sok vívódásba, agyalásba, hogy mindig ugyanoda lyukadunk ki hétről hétre 3 éve, annak ellenére, hogy mindenki belátta és felvállalta a másik előtt a 20 éves kapcsolatunk felelősségét, jót és rosszat egyaránt. Levontuk a konzekvenciákat és próbáljuk beletenni a legjobb tudásunk szerint a magunkét..."

A levélből kiderül, hogy Tünde valóban nagyon nehéz helyzetbe került, teljesen megértem a szenvedését.

Azt tudni kell, hogy minden ilyen esetben, amikor csak az egyik fél verzióját ismerem, nem lehet pártatlan, szakszerű véleményt alkotni. Sokszor látom, hogy a párok mintha két világban élnének, teljesen más történetet mesélnek el. Tehát bármit mondok, az feltételes módú. A kép csak a férj történetével lenne teljes, akkor lehetne célzottan segíteni.

A párkapcsolat az elköteleződésről, azaz a kizárólagosságról (is) szól. Ritka eset, de mostanában egyre többet hallani a poliamoriáról, amikor valaki két embert szeret egyszerre. Az ilyen kapcsolatoknak azonban alapfeltétele, hogy mindhárom résztvevő akarja. Erről Tündéék esetében szó sincs.

Hűtlenség esetén először mindig az okot keressük. Az egyik lehetőség, hogy hiányzik valami a házasságból. Tudnunk kellene, hogy a férj hiányol-e valamit? Miért van szüksége a másik nőre? Mit kap tőle? Ha itt érdemi választ kaphatna Tünde, akkor tudna cselekedni.

Itt egy dologra kell vigyázni. Sokszor abba a hibába esik a megcsalt fél, hogy "meg akar javulni". Még jobb felesége akar lenni hűtlen férjének, hogy máskor eszébe se jusson megcsalni. Ezzel az a gond, hogy olyan, mintha a férfi jutalmat kapna a hűtlenségéért. Csinált valami rosszat, mire a felesége még jobban a kedvében jár. Milyen következtetést lehet ebből levonni? "Jó, akkor csinálom tovább, hiszen megjutalmaztak érte."

A másik oktípus a hűtlen személyiségében keresendő. Pl. alacsony önértékelés, életközépi válság, stb. Nyilván ilyenkor egyéni terápiára is szükség van, amiben úgy tűnik, Tünde férje nem venne részt.

Alaptétel, hogy egy kapcsolaton akkor lehet segíteni, ha mindketten akarják. Tünde párja szemmel láthatóan élvezi a helyzetet, esze ágában sincs változtatni, hisz kétfelől kapja a jót.

Tehát, úgy tűnik, a helyzet így marad. Innentől kezdve elsősorban Tünde döntésén múlik, hogy hogyan tovább.

Az egyik lehetőség, hogy a férjével marad. Ekkor is kétféle kimenetel lehet:

"A" verzió: "Annyi mindent kapok, ami jó nekem. Szemet hunyok a szerető felett, élem világomat". Nyilván ehhez Tündének teljesen át kellene állítani az értékrendjét, gondolkodásmódját. Ez tipikusan érdekkapcsolat lenne.

"B" verzió: benne marad a helyzetben, de szenved tőle, lelkileg és fizikailag is belebetegszik, tönkremegy.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindennek a gyerekekre is hatása van, akár tudnak a szeretőről, akár nem. A feszültséget, az édesanyjuk állapotát akkor is érzik. Másrészt az, hogy hogyan kezelik a szülők a problémát, a gyerekeknek a későbbi életükre nézve is minta lesz.

A másik lehetőség, hogy Tünde elhagyja a férjét. Nyilván ezt a döntést meghozni nem könnyű. Sem anyagilag, sem lelkileg, hiszen még szereti a férjét. Azonban így visszanyerheti megtépázott önbecsülését, nyugalmát.

Állításával ellentétben, Tünde férje valójában nem döntött a család mellett, mert akkor lezárta volna a szeretői kapcsolatot. De miért is tenné, hiszen mindkét oldalról a jót kapja. Jutalmazzák a félrelépéséért. Az a cselekedet, amit jutalmazunk ismétlődik, fennmarad.

Sokszor előfordul, hogy a hűtlen fél csak akkor veszi komolyan párja kéréseit, amikor rájön, hogy elveszítheti. Például, amikor tényleg beadja a feleség a válókeresetet. Akkor jön rá arra a férj, hogy a kettős élet nem folytatható és hajlandó dolgozni a házasságért.

Tünde sokáig úgy gondolkodott, hogy ad még időt a párjának. Hisz ő kérte is, azt ígérte, a helyzet középtávon megoldódik. Csak az a "középtávon megoldódik" már elmúlt, és nem oldódott meg semmi.

Tünde konkrét időponthoz kötött ultimátumot adott a férjének, az sem működött. Férjétől várta a helyzet megoldását, hiszen ő keveredett bele a szeretői kapcsolatba, ő tartja fenn, az ő ügye... Bár valójában nem az, mert mindkettőjüket érinti.

Három év után jutott el Tünde oda, hogy nem férjének, hanem saját magának ad időt! A telefonjára feltett egy visszaszámlálót is, ami nyilván egy jelképes dolog. Ahogy mondja, nem fogja napra, órára pontosan betartani, de neki egy folyamatos jelzés, ami a szeme előtt van minden nap. Abban bízik, hogy ez hátha segít.

Kitűzött maga elé célokat, kisebbeket, nagyobbakat, amik a saját épülését, tanulását szolgálják. Ha a kitűzött idő lepereg, akkor Tünde fog dönteni és lépni. Azt mondja, most már kristálytisztán látja, hogy itt a nők fognak dönteni. Vagy ő, vagy a szerető (aki szintén párkapcsolatban él 6 éve. Aki fiatalabb, és házasságot, gyereket szeretne, de ő meg ezt nem kapja meg egyik oldalról sem). Tünde már ott tart lelkileg, hogy olykor még férje szeretőjét is meg tudja sajnálni...

Egyelőre itt a vége a történetnek, hiszen a férj együttműködésének hiányában nem kezdtünk bele egy konzultációs folyamatba. Ti mit gondoltok az esetről? Mit tennétek Tünde helyzetében? Ötleteiteket, véleményeteket írjátok meg kommentben!