Rácz Lilian: Tűz

"Mert elhagyatnak akkor mindenek."
- Pilinszky-

1.
- Lennél szíves elmosogatni legalább most az egyszer? - kiabált ki Judit az étkezőből, miközben hangos csörömpöléssel szedegette össze a már használt tányérokat, evőeszközöket, poharakat az asztalról. - Ennyit igazán megtehetnél, ha már egész nap kizárólag a gépedet bújtad.
- Megyek már - sóhajtott nagyot Zoltán, letette öléből a laptopot, feltápászkodott a kanapéról, s odabattyogott a konyhába, ahol nagy halmokban tornyosultak a mosatlan edények, s ő úgy érezte magát, mint valamiféle gályahajós rabszolga, aki csak szolgál és szolgál, némán teszi a dolgát, és a világon senki sem kíváncsi a véleményére.
- Komolyan nem tudom megérteni, miért olyan nagy kérés az, hogy elmosogass. Mindig mindent megcsinálok helyetted, mert te olyan kényelmesen vagy a kanapén, Isten tudja, mit művelsz...
Judit hangja felolvadt az éter zajában, s ő egyszerre érezte magát hirtelen végtelenül idősnek, olyannak, akinek minden mozdulat éghasadás és földindulás: külön csoda, s külön borzalom egyben. De közben érzékelte a gyomrában az energiát, ami most tehetetlen dühként kezdett összpontosulni ökölbe szorított kezében. Csak nőtt és nőtt benne, másodpercről másodpercre, ahogy a zümmögés továbbra is tartott, s már igazából azt sem tudta, miért ennyire dühös, kire haragszik valójában, a fejében csak képek, gondolatok és elmosódott hangulatfoszlányok kezdtek kavarogni, mint valamiféle hatalmas örvény, ami kérlelhetetlenül beszippantotta mindenét. Látta a laptopon az Ő képeit, az arcáról, hajáról, csodálatos szemeiről. Igazából semmi különleges nem volt ezekben; hogyan is lehetett volna, hiszen alig ismerte. Mégis ő járt a fejében, tőle tudott volna felrobbanni mindene, minden apró sejtje, molekulája és atomja, minden csak felé vonzotta. A keze egyre erősebben szorult ökölbe, a torkában gombóc formálódott, a gyomra apróra zsugorodott...
- ... és komolyan mondom, el sem tudom képzelni, minek nyomkodod a telefonodat annyit, rám pedig már egy percet sem szánsz igazából, és...

Szerette a feleségét... valamikor. Igen magabiztosan ki merte ezt így jelenteni, bár hogy azok a szívének rejtett zugaiból kiinduló, mostanában már mindent elsodró érzések pontosan mikor kezdődhettek, maga sem tudta volna megmondani biztosra. Talán akkor, amikor egy szokásos bevásárlás alkalmával összetalálkozott a pillantásuk a boltban a tészták és a liszt sorában, teljesen lehetetlen körülmények között.
Judit akkor sem értette, mit néz annyira a férje, és csak legyintett, nem is figyelt oda, mert az instantkávét kereste nagy beleéléssel.
- ... és emiatt azt érzem, elhanyagolsz. Pedig olyan jó lenne egy kis tűz, és nem tudom, miért van ez, pedig én tényleg mindent próbálok megtenni...
Ez már túl sok volt, túlságosan fájt, fájt a szíve érte és mindenekelőtt magáért, magáért.
És ekkor egy teljesen lehetetlen és elrugaszkodott ötlet hasított az agyába, mint egy éles kés. Elmondja neki.
- Elég legyen! Vége - szólalt meg Zoltán először emelt, s egyre inkább elhaló hangon. Mélyet sóhajtott. - Van valakim, Judit, érted? Van valakim. Ő... Én... Nem is tudom, hogy kezdődött, de nem volt komoly, csak egy kis flörtnek indult, de tudod, hogy van az ilyen, nem, Judit? Neked is biztos volt ilyen, ugye, volt? És nem gondoltam volna, hogy... hogy...
Judit csak állt vele szemben, szemét tágra nyitotta, s úgy tűnt, mint aki lefagyott: sóbálványként meredt a férjére.
- Takarodj a lakásomból - nyögte pár másodperc elteltével, arcát a kezébe temetve. Masszírozni kezdte a halántékát, s úgy tűnt, mondani fog még valamit. Végül csak elsírta magát.

2.
Az első néhány héten boldogok voltak. Egy idő után azonban valami elkezdett fakulni, és Zoltán számára a Szeretővel töltött napok is szürkévé váltak, mint egy közepesen esős novemberi nap; s ez különösen fájdalmas volt annak tudatában, hogy ezek a napok egykor a nyár leggyönyörűbb pillanatait idézték. Ráadásul annyira fiatal volt a szeretője, még szinte gyerek.
Hazavágyott. Újra és újra azon kapta magát, hogy elképzeli a városon kívül fekvő, csendes házukat, a benne levő összes tárggyal, a könyvekkel, amiket régebben annyira lelkesen gyűjtött és olvasott, a képekkel, amiket a különböző alkalmakkor készítettek.
Nem emlékezett, hogy került oda, de ott találta magát. Judit még ott lakott, látta, mivel az erkélyen voltak a kis cserepes növényei, amiket olyan nagy gonddal ápolgatott, de ő maga munkában volt. Bement. Minden lépés, amit megtett, olyan volt, mintha egy számára már ismeretlenné vált területet hódítana meg újra, s ez valamiféle furcsa örömmel töltötte el. Első látásra minden ugyanolyan volt, mint ahogy azon az ominózus napon ott hagyta, s csak pár másodperc nézelődés után kezdte észrevenni az apróbb változásokat. Eltűntek a képek, a kedvenc könyveinek is csak hűlt helyét találta, az ott maradt ruhái szintén sehol nem voltak. Ezek azonnal elkezdték zavarni, sőt egyenesen idegesíteni őt.
- Ennyire felejthető lennék? - gondolta magában, s kezdett kételkedni abban, hogy jó döntés volt-e egyáltalán odamenni. Gyorsan el is hagyta a lakást, mert kezdtek furcsa érzések kavarogni benne, már semmiben sem volt biztos; de legfőképp az foglalkoztatta, hogy hova lettek a ruhái, s még inkább a könyvei. Nagyon szerette azokat a példányokat.

3.
Még néhányszor vissza kellett térnie a házukba, hogy rájöjjön. Az utolsó alkalommal újabb villámcsapásként érte a felismerés: a régimódi komód és a kandalló között levő helyre ruhák és könyvek voltak bedobálva a lehető legkisebb érzékenységgel, minden össze-vissza gyűrve. Mind az övé volt.
Ahogy a szemét a kandalló belsejére emelte, észrevette a még nem teljesen elégett könyvdarabokat; a kis adag ruha már eléggé szétmállott.
- Szóval ennyit érek - gondolta magában, s a régóta nem érzett, emésztő düh újra fellobbant benne valahol mélyen.
Összeszedte Judit jó néhány ruháját - bár fogalma sem volt, mik a kedvencei -, illetve a szépítkezőasztal tartalmát is egy szatyorba söpörte. Aztán a kandallóhoz ment és ráborította mindet a még izzó parázsra. Ezután rágyújtott egy cigarettára, és ahogy igen nagy lelki nyugalommal szívta a füstöt, valamiféle kellemetlen érzés tört rá. Koszosnak érezte magát, mocskosnak, mintha mindene beszívta volna a kandallóból áradó füstöt. De ez eltörpült amellett, amikor megérezte a szagot, a saját szagát. Büdös volt, mintha minden szerve belülről rothadna.
Az elszívott csikket remegő kézzel rápöccintette a halomra, majd a nappaliban anyaszült meztelenre vetkőzött, a ruháit a kanapéra dobta, és így vonult be a fürdőbe. Nézte magát a tükörben, de nem látott semmi elváltozást. A kosz és a bűz azonban továbbra is jelen voltak az érzékeiben, és már egész testében remegett, amikor a zuhany alá lépett. A tűzforró víz azonban nem hozta a várt enyhülést.

A fürdőszobából átsietett a nappaliba, hogy magára vegye a ruháit, ám azok már nem voltak a kanapén. Félig már futva, remegő testtel visszament a fürdőszobába, ám persze ott sem voltak.
Kezdett összezavarodni.
A nappaliba immár csendes, lassú léptekkel ment, dobogó szívvel. Ahogy befordult a kandalló felé, sóbálvánnyá dermedt. Felesége halkan dúdolgatott magában, miközben a ruhákat egy fémdarabbal, egyesével a tűzbe eresztette, miután mélyen beléjük szagolt.
- Kérem vissza a ruháimat - nyögte ki halkan Zoltán, miközben a nőt nézte.
- Mindig is olyan jó illatod volt - suttogta Judit mélázva, miközben egyenesen a tűzbe meredt. Ezután kissé leguggolt, egyik kezébe a forró vasat vette, a másikba pedig felkapott a földről egy kannát tele valamilyen folyadékkal, majd felé kezdett lassan lépkedni. - Egy rossz mozdulat, és ezzel a vasdarabbal foglak megpiszkálni. Elég világosan fogalmaztam?
- Mi a... - kezdte volna Zoltán, miközben hátrálni kezdett, megbotlott és el is esett a mögötte levő asztalkában, amin a közös képeik sorakoztak. Pár másodpercig csak nyöszörgött az eséstől, aztán érezte, ahogy folyadék kerül mindenére. Ahogy az érzékei újra működésbe léptek, felfogta, miben is úszik mindene.
Benzin.
Kétségbeesetten a feleségére kapta a tekintetét, aki csak erre a felismerésre várt.
- A tüzet hiányoltuk, nem igaz? - szólalt meg egy cigarettára gyújtva, miközben félredobta a kannát. Mélyen beszívta a füstöt, majd a férfi irányába pöckölte a még égő csikket. - Íme hát!

Az elbeszélés írójáról:

Rácz Lilian vagyok, 19 éves, és Debrecenből költöztem Budapestre, hogy az ELTE-n angolt és franciát tanuljak. Az irodalom, a nyelvek, illetve a művészet különböző formái mindig is meghatározó szerepet játszottak az életemben. Az alkotás számomra keresés, önmeghatározás és közvetítés, az írásaim pedig az emberi lélek és szellem tanulmányai. Azt szeretném elérni velük, hogy bárki is legyen az olvasó, meglássa elrejtve a szavakban a saját igazi tükörképét - legyen az akármilyen csúf vagy szépséges.